MiaManó, a polgármester is a többiekkel dolgozik. Egy pityerkebokrot igyekezne leszüretelni, mikor szippantyókája furcsa, gurgulázó hangot ad ki. MiaManó a malom felé indul kitisztíttatni. Közben elsétál a Gorgyon folyó mellett, és inte­getve kíván jó munkát a túlparton dolgozó manótársainak, akik kalácsot készítenek.
A malomba érve találkozik Gur­gulával, a kalácsbeszerzővel, aki a bőröndjébe éppen a banán- és szederszörpüvegeket pakolja. Miközben cukorspárgával kö­tözi buggyosodó csomagját, az erőlködés mellett még jut ideje kipanaszkodni magát:
– Hogy az a szárba szökkent pöszméte! Lassan minden időmet a gólyák hátán töltöm ahelyett, hogy én is a friss harmatot szü­retelném veletek! Már idejét sem tudom, hogy mikor csípett meg a hajnal utoljára! Ha ez így folyta­tódik, úgy meg fogok savanyodni, mint a tavalyi kökényszörp! Ráadásul egy gólyajárattal csak egy kalácsot tudok hozni, hisz egyik kezemmel kapaszkodnom is kell! Ha mindennap tízszer fordulnék, akkor sem lenne elég!
– Tudom, tudom, Gurgula. De az sem lenne megoldás, ha több gólyával többen mennétek. Nem lennénk elegen a szürethez és megromlana a szörp a földeken. Akkor aztán mit cserélgetnénk a túlparttal? Hidd el, hogy mióta én vagyok a polgármester, máson sem gondolkozom.
Közben befut a gólyajárattal a kalácsképű Burgula egy utazóbőrönddel, amiből egy kalácselefánt fele lóg ki.
– Mézes napokat! – köszönti őket.
– Édes életet! Mit hoztál, Burgula? – kérdi MiaManó.
– Ezt a „mézes trombit”. De nem fogom ezt így sokáig bírni, majd beleszakadok! A kalácsföldiek álló nap a fülemet rágják, hogy hozzak több és még több szörpöt, mert nem lesz ez így elég mindenkinek.
A föld alattuk ekkor kipúposodik, majd egy lyuk lesz a köze­pén. A lyukból egy bányászlámpás vakond földes feje bukkan elő.
– Szörpföld, végállomás! – szólal meg.
A járatból egy tetőtől talpig sáros manó kászálódik ki napfény­től hunyorogva. Kezében egy negyed mézeskalács csillagot szorongat.
– Na végre! Egy hete indultam! – mondja.
– Vigyázat kérem, az ajtók záródnak! – szól a vakond, majd a lyukba tolatva visszasöpri maga után a földet.
– És még gyorsan meg is jártam! – folytatja a földes manó. – Ezek a vakondok aztán nem kapkodják el! És mire megérkezek, mi marad? – kezével a megmaradt csillagra mutat. – Többet fogyasztok, mint ha el sem indultam volna! Ráadásul tiszta piszok lett. Kinek kell ez már így?
– Furkola! Te megetted a csillagot?! – Kérdezi sipító hangon Burgula. – De hát az lett volna a nagy, tavaszi „A szörpöt ne szöszöld, hörpöld!” verseny fődíja!
– Ettem a fenét! – válaszol Furkola. – Már megint a potyaleső kukacok! Elállja egy az utat és azt mondja: – „Addig kukacoskodok, amíg morzsát nem kapok!”
– És ez így megy minden göröngynél! De nem baj, jövő héten páros hét jön, úgyhogy én süttetem a hasamat a gólyákkal és ti szagoljátok alulról az ibolyákat.
– Nehogy azt hidd, hogy jobban jársz a gólyával, ő meg megissza a szörpö­det! – válaszol Gurgula.
– Na, én is kíváncsi vagyok – vág vissza Furkola –, hogy te mit fogsz szólni a vakondmetró rém unalmas történeteihez.
MiaManó időközben elkészül a szip­pantyókája javításával és otthagyja a zsörtölődő manókat. Ismét a földek felé veszi az irányt, ám egész nap a malomban hallott beszélgetésen  morfondírozik:
Tényleg nem lesz ez így jó! – gondolja magában, miközben éppen szörpuzsonnáját majszolja. – Ha nem oldjuk meg ezt a gondot, akkor a kis manógyerekek már nem is fogják tudni, hogy mi a különbség egy puszedli és egy kalács között. A gólyák gyorsak ugyan, de drágák és beleütik a csőrüket a szörpbe. A vakond viszont olyan lassú, hogy majdnem meg­romlik a kalács, mire ideér. Nyárra ugyan visszatér délről egy fecske barátom, de egymagában ő sem tud sokat segíteni. Naplementekor, munkája végeztével hazafelé indul kertes házikójába, a Bodza u. 1.-be. Felesége, MaNóri és KisManó, a fia az ajtóban állnak.
– Már nagyon vártunk – kö­szönti MaNóri. – Képzeld csak, ki jött hozzánk vacsorára!
– Na ki? Törp Ödön, a kőtörő? De hát ő évek óta a nagy Üveghegyen él. Csak nem hazajött?
– Neeeem – válaszolnak kórusban.
– Akkor... akkor Tünde kereszt- anyánk?
– Ő épp egy békát változtat vissza királyfivá Óperencián. De üdvözöl – szólal meg MiaManó mögött egy ismerős hang. 
MiaManó meglepetésében megpördül és hirtelen megpillant­ja a hang tulajdonosát.
– AdóManóóóó! – kiált fel örömében. – Hát te hogy kerülsz ide? Azt hittem, Sárkányföldön segítesz tűzoltóállomást építeni.
– Nem, éppen a szomszéd Koboldföldön volt egy kis dolgom. A nagy, közös kincses bödönjüket annyira megette a rozsda, hogy már inkább volt lyuk, mint bödön. Vittem nekik egy újat, hogy abban tartsák az adójukat.
– A mijüket? Na, mindegy! Majd vacsora közben mindent elmondasz! Remélem, ugyanolyan édesszájú vagy, mint régen! – tessékeli beljebb AdóManót a ház belsejébe.
A szörpvacsora után AdóManó jóllakottan megszólal:
– Idejét sem tudom, mikor szörpöztem ennyit utoljára! Az a málna! Hmmm... de azért jó lett volna egy kis mártogatnivaló! MaNóri szabadkozva tárja szét a kezét:
– Tudom, tudom. Mióta az eszemet tudom, mindenki erről panaszkodik: „A szörp csak a kaláccsal az igazi”. Próbáltam a szomszédtól kölcsönkérni, de egy születésnapi tortához elhasználta az összeset.
MiaManó elpanaszolja, a Gorgyon folyó akadályozza őket abban, hogy a szörpöt és a kalácsot szabadon cserélget­hessék. A túloldalon üres mézeskalácsot esznek a mi híres csemegénk nélkül, de mi is szörpöt eszünk szörppel. Így az egyetlen lehetőség a többszöri gólya- és vakondjárat. AdóManó egy pillanatra elcsodálkozik, majd megkérdezi:
– Nem értelek titeket, kedves rokonok. Miért nem hívtok hídverő manókat? Egy hét alatt összeeszkábálnának egy pompás, széles tölgyfa hidat. Azon aztán annyi kalácsot áthozhattok, hogy csak győzzétek mártogatni.
– Az jó lenne! – válaszol MiaManó, a polgármester. – De kinek van annyi manómanija, hogy ezt ki tudja fizetni? Egy ilyen híd legalább 100 aranyba kerülne. Az legalább 100 napnyi szüret. – Hát fizessétek ki a manó­kincstárból! – javasolja AdóManó.
– Honnan? – vonja fel a szem­öldökét MiaManó.
– Hát a kincstárból. Ahol az adót tartjátok.
MiaManó hatalmas pillákkal, értetlenül bámul unokatestvé­rére.
– Nem értem... Midót? Dodót? A könyvtárban?
– Az adót a kincstárban. Elmagyarázom: egy ilyen híd egy manónak sok aranyába kerülne, és sok-sok szörpöt kéne egymaga szüretelnie, hogy összegyűljön. Viszont nem is lenne igazságos, ha csak ő fizetné ki, hisz nemcsak ő használná, hanem mindenki. Na mármost: ha nem tévedek, a kalácsföldiekkel együtt ti pont százan vagytok. Ha mindenki befizet egy aranyat, az nem sok. Ezek után megépíthetitek a hidat, és hirtelen sokkal több szörpöt és kalácsot tudtok cserélni és eladni.
– És ez nekem csak egy aranyamba kerülne? – kérdezi Mia­Manó csodálkozva.
– Ha mind a 100 manó befizeti, igen.
– És akkor lenne szörp és kalács?
– Pukkadásig – válaszolja AdóManó mosolyogva.
MiaManó felpattan és lelkesen hátba csapja unokatestvérét. Hangosan nevet és körbetáncolja az asztalt, majd hirtelen dalra fakad:

„Ha híd épül, az a jó,
Nincsen más, mint az adó,
Egy aranyból ragyogó,
Ettől boldog a manó.”

Ha kíváncsi vagy arra, megépül-e a híd, illetve milyen izgalmas kalandokba keveredik még AdóManó és Ma­nóföld többi lakója, keresd a folytatást az APEH honlapján.